ISTEN

DICSŐSÉGÉRE

emeltették e szent

DÓNÁTH szobrot

SZŐKE LÉNÁRD

és neje szül.

KOVÁCS ANNA

1939

Felújítatta családja: 1993

Az Alsószeli felé vezető út közelében, a Réthely nevű határrészben áll Szent Donát, Donátus homokkőből faragott szobra. A római katona-ruhában ábrázolt szent betontalapzaton áll, amelybe fekete márványtáblát helyeztek felirattal A betontalapzat alján a Tyu.IG. szignó, amely Tyukos Ignác kőművesmestert jelöli.

Pereden sosem volt jelentősebb szőlőtermesztés, így Szent Donát helyi kultusza sem ezzel van összefüggésben. Szobrát az egyik helyi hagyomány alapján azért állíttatták, mert a határ azon részén többször is előfordult, hogy a villám embert csapott agyon.

Egy másik változat szerint már a húszas években is állott ott egy fafeszület, amelyet Dónátus-keresztnek hívtak:

“Vót ott ëgy fakërëszt, a Dónátus-kërëszt. Jó vastag kërëszt, tudom, mer mi arra jártunk gyerëkkoromba, ott vót fődünk. És akkor ëgy embër ezt ellopta. Elhozta, mer szëgíny embër vót, tüzellőnek. És kípzejjík el, hogy mennyi idejére, azt nem tudom, csak nem beszít. Csak mutogatott, hogy u-u-u, és fönt vót a kërëszt a padláson. Nem merte elígetni. Aztán jó darabig úgy vót, hogy föl akarták azt a részt, olyan gyöpös rész vót, szántani. Ökrökkel is próbálták, de nem ment. A ökrök térdre estek, de nem akartak ott szántanyi. Sehogy se tudták fölszántanyi. Sokáig akkor ugaron vót, aztán a Szőkéék, a Lénárd bácsi, az csinátatta oda  Dónátus szobrát” (Tyukos Ferencné Varga Anna, sz. 1924). Adatközlőm arra is emlékszik, hogy leánykorában, 1939-ben a szobor felszentelésekor rengeteg ember jelent meg a helyszínen.

Mások szerint az ökrök még a fakereszt állíttatása előtt, szántás közben estek térdre azon a helyen, mivel nem akarták azt a részt felszántani, és ennek emlékére állíttatták annak idején a keresztet.

Arról is mesélnek a faluban, hogy egy közelben lakó férfi fogadásból húzta ki egy éjjel a keresztet, és a vállán hazavitte. Amikorra hazaért, megnémult. Ezt követően már nem merte elégetni (pedig ez is a fogadás része volt), hanem a padlásán rejtegette. Egész haláláig néma maradt, csak akkor eredt meg a nyelve, amikor a papnak meggyónta, hogy hová rejtette a keresztet. Ezt a pap prédikálta ki valamikor a harmincas évek legelején (Vincze Sándor sz. 1924)